Író: Julia Kagawa
Cím: The Iron Raven
Sorozat: The Iron Fey: Evenfall 1.
Megjelenés: 2021.02.09.
Fülszöveg:
Talán hallottál már rólam…
Robin Goodfellow. Puck. A tréfacsináló,
joker, holló, bolond… Oberon király jobbkeze, az udvari bolond a Szentivánéji
álomban. Sokféle legenda kering, de az igazságot, amit eddig nem ismertek, Puck
végre elmeséli, miközben olyan fenyegetéssel néz szembe, amivel még nem
találkoztunk. Új ellenséggel kell szembenézzen.
Meghan Chase-szel, a Vaskirálynővel, hercegi párjával, Puck régi riválisával, Ash-sel, régi és új szövetségesekkel, Puck fantasztikus és veszélyes kalandba kezd, amit nem lehet sem kihagyni, sem elfelejteni. Közeleg az alkonyat és számolni kell azzal a lehetőséggel is, hogy még közös erejük és eszük sem elég, hogy legyőzzék a Tündérföldét fenyegető árnyakat mielőtt a világ káoszba süllyed.
Első rész
Az emberi világ
Réges régen
Már éppen ideje volt.
Kikukucskáltam a bokrok mögül és
elvigyorodtam. A színpad majdnem elkészült. A fákon túl, az apró napsütötte
tisztáson megcsillant a kristálytiszta medence, és mindenféle életformát odavonzott
a csillogó vízhez. Egy pettyes szarvas csorda hajolt kecses nyakkal a
felszínhez, vezérük figyelő szemei mellett, aki a tó szélén állt. Pár nyúl a
páfrányokon átugorva tartott a tisztás felé, és egy mókuscsalád egy nagy
göcsörtös tölgy ágán veszekedett. A madarak daloltak, zajlott az élet és a szél
gyengéden cirógatta a leveleket. Boldog, szinte festői erdei jelenet volt, egy
tökéletesen békés nap az emberi világban.
Unalmas, unalmas, unalmas.
Elmosolyodtam és benyúltam az
ingem alá, ahonnan előhúztam a pánsípomat. A saját tervezésem; napokat
töltöttem üreges náddarabok gyűjtésével, méretre vágásával, összekötözésével és
a hangzás tökéletesítésével. Most meg akartam nézni, mire képes.
A körülöttem lévő erdőből csillogást
merítve a számhoz emeltem a sípot, és egyetlen hangot fújtam ki.
A tiszta, magas hang
belehasított az erdő nyugalmába, átívelt a ligeten és a tó körül minden állat
összerándult tágra nyílt szemekkel és orrlyukakkal. A nyulak felültek, fülük
meg-megrándult. Az őzek felemelték fejüket, sötét szemük kitágult, miközben
menekülésre készen tekintettek körül. A mókusok farka is össze-vissza
rángatózott, ahogy elhallgatva az ágakba kapaszkodtak.
A hirtelen támadt csendben
vettem egy nagy levegőt, összegyűjtve varázserőmet és játszani kezdtem.
A dallam vidáman szállt a
levegőben, a tó körül kavargott bekúszott minden élőlény fülébe. Egy pillanatra
egyikük sem mozdult.
Aztán az egyik nyúl toppantott a
lábával. A többiek követték, dobolva a ritmust hátsó lábaikkal, az őzek pedig a
zene irányába kezdték mozgatni fejüket. Az ágak között a mókusok fel-le
ugráltak, farkukat előre-hátra mozgatták, a madarak pedig saját hangjukat is a
zenéhez adták. Elfojtottam egy mosolyt, hangosabban, gyorsabban játszottam
tovább, még több csillogást festve az égre.
Egy öreg szarvasbogár hatalmas
agancsaival felemelkedett a földről, amiket kecsesen összecsattintott a tisztás
közepén. Éles patáit a fűbe vájta, gödröket ásva a talajba, miközben lépegetni
és ugrálni kezdett a zenével. A csorda csatlakozott hozzá a zene ütemére
mozogva, a nyulak vad ívben köröztek a taposó szarvasok körül. Vidámságom
szárnyalt; jobban működött, mint reméltem. Mindösszesen annyit tehettem, hogy
folytatom a játékot és nem engedem, hogy a dal elhaljon az arcomon elterülő
hatalmas vigyor miatt.
Felemelkedve a bokrokból, a
liget felé indultam, a pánsíp fürgén mozgott az ajkaim alatt, a dallam
felrepült és a varázslat szárnyalva válaszolt. A lábam bizsergett és mozgatni
kezdtem, lépkedve és táncolva haladtam a tisztás irányába. Mély levegőt vettem
és olyan hangosan játszottam, amennyire csak tudtam, a testem szinte önállóan
mozgott, ugrált, pörgött, forgott a levegőben. Körülöttem az erdei lények is
táncoltak, paták, szarvak és szőrös testek ugráltak eszeveszetten körbe-körbe a
ligetben. Elvesztem a zenében, az izgalomban és az extázisban, ahogy az erdővel
táncoltam.
Nem tudtam meddig szólt a
dallam; az idő nagy részében lehunytam a szemem és ösztönösen mozogtam. De
végül, ahogy a zene elérte a tetőpontot, megéreztem, hogy ideje befejezni. Egy
utolsó, szárnyaló hanggal a dallam elhalt, a vad érzelmek elhalkultak, és a
ligeten keresztül kavargó mágia egy forgószéllel távozott, visszatérve a
földre.
Zihálva eresztettem le a
karjaimat. A körülöttem lévő táncostársaim is reszketve, nehezen lélegezve
álltak meg, A nagy szarvasbika csupán néhány méterre állt tőlem, agancsos fejét
lehajtotta, lábai remegtek. Ahogy figyeltem, végül összeesett, fehér hab
bugyogott a száján és orrlyukain, miközben a feje a földet érte. Az egész
csorda megviselt volt, egyesek tágra nyílt szemekkel kapkodtak levegő után, míg
mások mozdulatlanul feküdtek a porban. Körülöttük a nyulak kisebb csoportokban
feküdtek a felforgatott sárban. A fákra nézve láttam a mókusokat és a madarakat
a fák tövében heverve, miután leestek az ágakról a zene elcsendesedését
követően.
Pislogtam. Nos, ez váratlan
volt. Vajon meddig játszottam? Az ágakon keresztül az égre pillantottam és
láttam, hogy a felhőket narancsszín csíkozta és a nap alacsonyan lebegett a
horizonton. Kora reggel érkeztem a tisztásra, úgy tűnt a vad mulatság egész nap
tartott.
Huh. Megvakartam a tarkómat. Nos, ez kiábrándító. Azt hiszem nem lehet túl agresszívan nyomást gyakorolni ezekre a halandó állatokra, különben összeomlanak. Hmm. Egyik kezemmel a karomat érintettem meg, és a másik kezemben lévő pánsípomra néztem. Kíváncsi lennék, hogy az emberek jobban csinálják-e?
-
Fiú.
A mély, lírai hang mögöttem szólalt
meg és a mágia hulláma megborzongott a levegőben. Bosszúságot éreztem, hogy
valaki figyelte a mulatságot; épp ezért választottam ehhez az emberi világot -
hogy kevésbé kelljen aggódni a kíváncsi hallgatóság miatt. Megfordultam és a
tisztás szélén vonuló lovakat láttam, ahogy engem a fákról figyeltek. A hátasok
tündérteremtmények voltak, könnyedebbek és kecsesebbek halandó társaiknál,
patájuk alig érte a földet. Lovasaik levelek, szőlőindák és ágak szőtte
páncélba öltözött lovagok voltak. A Nyári Udvar tagjai, jöttem rá. Láttam már
őket korábban, ahogy a Téli Udvar lovagjait. Még játszottam is párral közülük a
Vaderdőben, bár soha nem vették észre, hogy minden apró, bosszantó balesetüket
egy erdei fiú volt, aki túl jelentéktelen volt a figyelmükre.
De a menet élén álló lovas
határozottan észrevett engem, és őt sem lehetett nem észrevenni. Hátasa fénylő
arany volt, fényesebb bármely halandó paripánál, de a nemes ragyogása még azt
is túlszárnyalta. Zöld és arany páncélba öltözött virágzó szőlőből készült
köpenye virágokat hagyott maga után, ahol elhaladt. Homlokán nyugvó hatalmas
agancsos koronája alól hosszú ezüst haj hullott le, és szúrós zöld szemei
kizárólag rám szegeződtek.
Miért volt ő itt? Hallotta a zenémet és vonzotta a hang? Ez sajnálatos volt.
Próbáltam elkerülni a Nyári Udvar figyelmét, különösen ennek a tündérét. Semmi rosszat nem tettem; a tündérek nem igazán
törődnek azzal, hogy mi történik a halandó világban. Pár erdei állat halála nem
jelent nekik semmit. De Sohaföld legerősebb tündérének figyelmét felkelteni
veszélyes játék volt. Hangulatától függően, követelheti, hogy neki
„ajándékozzam” azt, amiért olyan keményen dolgoztam, játszak a pánsípon
szórakoztatva őt és lovagjait, vagy azzal szórakoztatva őket, hogy én leszek a
következő vad a következő vadászat során. A tündér urak köztudottan kiszámíthatatlanok,
és úgy bántam velük, mint az alvó sárkányokkal: rendben van, ha lábujjhegyen
ellopod az aranyukat, egészen addig amíg nem látnak meg.
De most a sárkány észrevett engem.
A nemes megbökte hátasát és a ló
a füvön keresztül a tisztásra lépkedett, míg a vadállat és a lovasa elém nem
ért. Megálltam és kihívóan néztem rá, aki érdeklődő szemmel figyelt engem.
-
Annyira fiatal, - merengett. - És milyen
lenyűgözően használja csillogást. Mi a neved, fiú?
-
Robin.
-
És hol vannak a szüleid, Robin?
Vállat vontam.
-
Egyedül élek. A Vaderdőben. - Nem emlékeztem a
szüleimre, ha valaha voltak is. A legkorábbi emlékeim a Vaderdő kuszaságáról
szólnak, táplálékot és menedéket keresve, tanulva azokat a készségeket, amelyek
a túléléshez kellenek. De hiába voltam egyedül, sose éreztem úgy, hogy nem
tartozom oda. Az erdő, a Vaderdő volt az otthonom. Mindig is így volt.
-
Hm. - A magas nemes, nem nyomta meg a kérdést.
Egy pillanatig csendben figyelt engem, az arcán nem látszott semmi. - Tudod,
hogy ki vagyok, fiú? - kérdezte helyette.
Ezúttal bólintottam.
-
Oberon Király vagy. - Egyértelmű volt; mindenki
tudta, ki a Nyárkirály, még ha nem is látta személyesen. Nem számított. Mab
Királynőt sem láttam még soha, a Téli Udvar uralkodóját, de biztosan
felismerném, ha találkoznánk.
-
Igen, - a Seelie Király helyeselt. - Valóban. És
hasznát venném a tehetségednek a Világos területeken. - Felemelte kezét,
hosszú, elegáns ujjaival jelezve nekem. - Van hatalmad; nyers, korlátlan nyári
varázslat, amely a legerősebb szövetségeseimmel is vetekszik az udvarban. Egy
ilyen tehetséget nem lehet elpazarolni a Vaderdőben. Nem kell vadállat módjára
az erdőben élned, madaraknak és mókusoknak énekelned. Sohaföld leghatalmasabb
udvarának tagja kell legyél. Mit mondasz, Robin? - A király fagyos halványzöld
szemmel nézett rám. - Szeretnél a Világos Udvar része lenni?
A Világos Udvar része?
A kíváncsiságom küzdött a dac
ellen. Természetesen érdekelt a dolog. Egyedül élni a Vaderdőben azt
jelentette, hogy bármikor jöhettem-mehettem, ahogy kedvem tartotta, de kissé
magányos volt. Emberekkel akartam beszélni, másokkal a fajtámból, nem csak
erdei lényekhez és néha pixikkel. És a két Udvar közül a Nyári határozottan
kellemesebben hangzott, mint a Tél fagyos, ellenséges földje.
Ennek ellenére sose volt jó
ötlet elfogadni az első ajánlatot. Ennyit még én is tudtam korlátozott
tudásommal az alkukról és egyezségekről.
-
Szeretek az erdőben lakni. - Keresztbe fontam
karjaimat és a királyra mosolyogtam. - Miért kellene a Nyári Udvarban laknom?
A Seelie Király elmosolyodott,
mintha erre a válaszra számított volna.
-
Azért Robin, mert én vagyok a király. - Úgy
beszélt, mintha ez lenne a legfontosabb tény a világon. - És a Seelie-k
királyaként megadhatok neked bármit, amit a szíved kíván. Hatalmat, gazdagságot,
annyi szív szeretetét, amennyit csak akarsz. - Szünetet tartott, mire az
orromat ráncoltam. - De látom, hogy nem érdekelnek ezek a dolgok. Akkor talán
erre figyelj. Sok ellenségem van, Robin. Az udvaron belül és azon kívül. Időről
időre rá kell nekik jönniük, hogy nem becsülhetik alá a Nyári Udvar
függetlenségét. Ha csatlakozol hozzám… nos, mondjuk úgy, hogy számos
lehetőséged lenne arra, hogy másokon is gyakorold a tehetségedet, nem csak
erdei állatokon.
Ez most már érdekesen hangzik. Visszapillantottam
a tóra, a körülötte heverő mozdulatlan testekre. A szegény néma állatokra. Nem
akartam ártani nekik, de úgy tűnik a normális lények igen törékenyek. Szívesen
kipróbálnám néhány ötletemet szilárdabb teremtményeken, talán még néhány tündéren
is, és Oberon pontosan ezt a mézesmadzagot húzza el előttem. Úgy látszik
pontosan tudja, mit akarok. Az egyetlen kérdés, hogy tényleg érdekel?
-
Tehát Robin a Vaderdőből, - folytatta Oberon
Király lenézve rám a lováról. - Mi a döntésed? Csatlakozol az Udvaromhoz?
Kinevezlek udvari bolondnak, és korlátok nélkül játszhatod a trükkjeidet,
gyakorolhatod a varázslataidat. Annyit kérek, hogy időnként nekem is végezz egy
kis szolgálatot. Megegyeztünk?
Valami mégis zavart, egy érzés,
hogy ez a megállapodás nem egészen olyan, mint gondoltam. Kötöttem már korábban
is alkukat, de csak pixikkel és manókkal és pár erdei tündérrel. Egyikük sem
volt olyan fontos, mint a Seelie Udvar királya. Valami felett elsiklottam? Túl
jónak tűnik ahhoz, hogy igaz legyen.
Egy pillanatig még haboztam,
majd vállat vontam, majd még egyszer. Miért ne csatlakozzak a Nyári Udvarhoz?
Mi a legrosszabb, ami történhet? Végre lenne egy kis újdonság az életemben, és
ha Oberon Király védelme alatt lennék, nem kellene félnem a trükkjeim és csínytevéseim
következményeitől.
Jó móka lesz.
-
Rendben, - egyeztem bele Oberonra vigyorogva,
aki válaszul felhúzta vékony ezüst szemöldökét. - Megegyeztünk, király.
Csatlakozom a Nyári Udvarhoz, amíg tudom gyakorolni a trükkjeimet és varázslataimat,
ahogy csak akarom.
- Kiváló. - Oberon bólintott és mindkét kezét felemelte. - Legyen a neved Robin Goodfellow, a Nyári Udvar udvaribolondja. – jelentette be hirtelen dübörgő hanggal, amibe még a fák is beleremegtek, mintha ők is tudomásul vették volna a nyilatkozatot. Karját leeresztve hirtelen, szinte büszke mosollyal nézett rám. – Üdvözöllek Robin Goodfellow a Nyári Udvarban. Viseld büszkén neved. Egy nap talán a világ is megismeri.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése