Író: Nalini Singh
Cím: Archangel’s Sun
Sorozat: Angyali vadász 13.
Megjelenés: 2020.11.24
Fülszöveg: Elborzasztó titok emelkedik fel az arkanygal következtében…
A Halál és a Kórság Arkangyala talán eltűnt, de gonosz örökségük tovább él – különösen Afrikában, ahol az újjászületettnek nevezett rothadó lények briliáns intelligenciát kaptak.
Tituson, ennek a hatalmas kontinensnek az Arkangyalán múlik, hogy megakadályozza tovább terjedésüket az egész világon. Erre egyedül nem képes, de sok Arkangyal megsebesült a háborúban, mások pedig gyilkos vámpírokkal vannak elfoglalva.
Senki más nem maradt… csak Kolibri. Idős, erős, hatalmas megtört elméje egy kaleidoszkóphoz hasonlít. Most, Titus oldalán kell állnia a halál dagályával szemben, egy elborzasztó felfedezés után. A Kórság Arkangyala szörnyű ajándékot hagyott számukra…
"Nem olyan nő volt, akinél prioritást élvez a testiség.
Ma azonban bosszúvágy, kemény és brutális szexuális szükséglet ébredt a testében. Titus miatt, az Aegaeon-nál is lenyűgözőbb férfi miatt. Bár még mindig nem teljesen értette, miért beszélnek szuperlatívuszokban a bájairól. Túl nyers volt.
Ezt remekül demonstrálták szavai:
- Viselsz valamit a tunikád alatt? Ha igen, azt javaslom szabadulj meg a tunikádtól. Az újjászületettek különösen undorítóak, főleg amikor kiszáradnak – fekete penész nő rajtuk.
Sharine habozott; volt egy vékony top rajta. Puha és Sharine testéhez simult, a fehér ruhadarab tartotta meg átlagos méretű melleit, hátul kivágással a szárnyak számára. De sose életében nem volt még rajta ennyire kihívó dolog, mint az alsóruházat.
A másik lábára helyezte testsúlyát… és megérezte saját szagát.
A gyomra azzal fenyegette, hogy kiadja tartalmát, ezért kioldotta tunikájának pántját, kiszabadítva szárnyait, és a lángok közé dobta.
- Szerettem azt a tunikát, - motyogta. – Most már csak egy maradt. Az erődödben lévő szekrényem csak ruhák és köntösökkel van tele.
A homlokát ráncolta, vigyázva, hogy szigorúan csak az arcát nézze. Szögletes állára, erős arcéleire és a túl jóképű arcára.
- Ne beszélj nekem ruhákról és köntösökről, - morogta. – Harcos vagyok, nem a szekrényed.
- És hogyan jelennek meg a saját ruháid, Arkangyal uram? Varázslatos módon?
Titus hátra hajtotta a fejét és az ég felé ordított, vállát összekulcsolta, kezeit keményen összeszorította. A hang maga volt a mennydörgés, amitől a madarak felröppentek a fákról és a saját csontjai is megremegtek… de nem félelmében.
A talajon maradt, a szíve dobogott, és rezzenés nélkül rajta tartotta a szemét.
- Tisztelem az embereimet, - a szeme megvillant. – Ez azt is jelenti, hogy engedem, hogy a kötelességüket végezzék. A gondnokom meg tudja neked mutatni a megfelelő személyt.
- Köszönöm, hogy ilyen kedvesen megosztod velem ezt az információt, - mondta, és nem tudta biztosan miért élvezi annyira, hogy ellenkezik vele. Sose viselkedett így; most mégis furcsa módon izgató volt. – Biztos vagyok benne, hogy magamtól nem találtam volna ezt ki.
Titus rábámult és csak nézte.
- Valld be az igazat, megittál valamilyen főzetet, ami egy épeszű asszonyból cickányt varázsol?
Komoly kérdés volt és épp ezért tartott el pár másodpercig míg felfogta a jelentését.
Kivillantotta rá a fogait… szabadon. Éveken keresztül ketrecbe zárva élt. A szülei szabályai, a saját félelmei, majd a megtört elméje börtönében. Először, amióta tárolja az emlékeit, nem tett ilyet – mi volt az a kifejezés, amit egy fiatal városlakótól hallott? – igen, ez volt: baromságot beszél. És ez felemelő érzés volt.
- Azok a férfiak, akik az erős nőket cickánynak nevezik, - kezdte mézesmázosan, - sokszor félnek a nők erejétől.
- Az anyám, - mondta gondosan megválogatva szavait, - egy arkangyal első tábornoka volt. Úgy születtem, hogy tisztelem a női erőt.
- Ha te mondod. – Képzeletbeli szöszöket söpört le a karjáról, majd a máglya túloldalára sétált. – Figyelem a másik oldalt.
Még a lángfüggönyön keresztül is egy hatalmas, erős és dühös ember volt csípőre tett kézzel és csupasz mellkassal. Szemeivel odaszegezte, ahogy a tűz kezdett csendesedni – legalábbis megkísérelte, szemöldökét izzó módon összehúzta.
Sharine rámosolygott. Nem érzett félelmet. Egész életében tartott valamitől, de mintha a saját tüze megégette volna és attól újjászületett. Másrészt nem ez volt a legjobb szóhasználat, különösen, hogy még forró volt a bőre a hamuvá vált újjászületettektől.
A levedlett bőr, az újrateremtés, a feltámadás, mint csak szavak voltak. Az számított, hogy új emberré vált, olyan nővé, aki mindig is lehetett volna – olyan angyallá, akire büszke a fia… és olyan angyallá, aki mosolyogva tud tükörbe nézni."
Copyright © 2020 by Nalini Singh
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése