Sarah J. Maas: Föld és vér háza (Crescent City 1.)

Író: Sarah J. Maas

Cím: Föld és vér háza
Sorozat: Crescent City 1.
Kiadó: Könyvmolyképző 
Kiadás éve: 2020.
Terjedelem: 912 oldal
Fülszöveg:  

Két évvel később Bryce még mindig a város legismertebb szórakozóhelyeit járja, immár a feledés reményében, ám hirtelen folytatódnak a gyilkosságok. A hírhedt bukott angyalt, Hunt Athalart megbízzák, hogy figyelje minden lépését, és Bryce rájön, többé nem menekülhet a feledésbe.

Bryce és Hunt igyekszik kideríteni az igazságot – és feldolgozni saját múltjuk szörnyűségeit. A megbolygatott szálak a város legsötétebb részein és a háborúban álló kontinenseken keresztül egyenesen a pokol bugyraiba vezetnek, ahol az évezredek óta szunnyadó erők most ébredezni kezdenek…

"Memento Mori. Emlékezz a halálra. "

Már sokszor írtam, de számomra újra és újra bebizonyosodik, hogy Sarah J. Maas a nagybetűs ÍRÓNŐ. Hiába vannak igazán kiemelkedő könyvek, amikre 5 csillagot adok, egy ilyen regényhez nem érnek fel. Természetesen egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy ezt a sorozatát is elkezdem, főleg, hogy az urban fantasy regények közül is kerültek már ki kedvenceim. Olvasás közben sokszor eszembe jutott – nem véletlenül – az Angyali vadász, vagy a Tündérkrónikák sorozat. Szeretem az ilyen történetekben, hogy egy igazán jó nyomozós vonalra fűződik fel a cselekmény, ami számos meglepetést tartogat. Így nem csak a szereplők háttere, múltja borzolja a kedélyeket, hanem a sok fordulat, amit bizony vártam. Emellett a borító is szerelem volt első látásra, szeretem az ilyen absztrakt mintákat és ez is egy olyan, ami vonzza az ember tekintetét.

„Ott keresgélj, ahol a legjobban fáj!”

Kicsit lehet előre is szaladok, de mégiscsak az olvasás után vagyok, viszont belegondolva elég durva, hogy ez még csak egy sorozat kezdő kötet volt. A bevezetés sokszor gyengébbre sikerül, de ha esetleg nem is gyengébb, az azért tényleg elég gyakori, hogy a folytatások sorban felülmúlják. Sarah nem aprózta el, egyből 900 oldalnyi történetet kaptak a rajongók, így volt idő alaposan megismerni a világot, a felépítését. Viszont bennem van az a kérdés, hogy hova lehet még ezt fokozni? Bár nem aggódok, mert azt is láttuk már, hogy képes túlszárnyalni önmagát. Lehet, hogy nem mindenki elégedett vele maradéktalanul (igaz, nem tudom elképzelni, hogy hol lehet ebben a hiba :D ), de szerintem hamar függővé fognak válni az olvasók. Számos részletet megismertünk, mégis az ilyen kiterjedt világoknál az a jó, hogy bőven akad további eddig elhanyagolt részlet, ami okozhat később konfliktust, amiből újabb regény születhet meg. Meg hát az utolsó sorok is felvázoltál, hogy „csak most kezd izgalmassá válni”.

Lehabah, Danika, Bryce, Hunt, Ruhn, Jesiba

Eddig három mesélőnk volt, de nekem gyanús, hogy nem fogunk ennyinél megállni. Ahogy az Üvegtrón sorozatnál, most is az a sejtésem, hogy később újabb mesélők csatlakoznak hozzánk és már tippem is van legalább az egyikük személyére. Ha jó a sejtésem, nagyon boldog leszek, mert az a szereplő most éppen csak megjelent, pár jelenetben láthattuk, de mutatott érdekes dolgokat, ami miatt felfigyel rá az ember. Ezt a több nézőpontos mesélést is azért szeretem, mert így lesz még teljesebb a történet. Bennünk összeérnek a szálak, míg a karakterek nem feltétlenül úgy látják az egészet (legalábbis csak idővel áll nekik is össze minden). A főhősnőről kicsit később írok, de ha már a narrátorokról van szó, Hunt-ot megemlítem. Az szerintem senkinek sem meglepő, hogy tud emlékezetes szereplőket alkotni az Írónő, ezt már többször bizonyította. Ez a páros is beáll a sorba. Hunt a szokásos mogorva harcos, aki nem nyílik meg senkinek. Az álarca, most egész hamar elkezdett lehullani, Bryce mellett kezdte megtapasztalni, hogy lehetne más is az élete. Viszont hiába hasonló azokhoz, akiket ismerünk, természetesen a kedvencek közé ugrott ő is, és bőven tartogat még meglepetéseket a későbbi történetekre. Imádom az apró utalásokat, ami megragad bennünk és agyalhatunk a következő könyvig, hogy vajon mire akart ezzel célozni az Írónő. Bryce csípős stílusa most is telitalálat, félvér létére nem hunyászkodik meg, nem tudja fékezni a nyelvét, akkor sem, ha olykor okosabb lenne hallgatni. Nála gondolkodtam el, hogy vajon, miért vonzódik ennyire Sarah a fél/tündér főszereplőkhöz, hiszen Aelin, Feyre és Bryce is ezt a fajt erősíti. Érdekelne, hogy kapott-e már ezzel kapcsolatos kérdést interjúk során. :D Bármi is erre a válasz, mi csak örülhetünk, hogy ilyen tökös csajokról olvashatunk. :)

„-- Eddig fel sem fogtam – mormolta -, hogy te meg én tükrök vagyunk."

És akkor még nem is említettem a történetet, amiről csak ódákat lehet zengeni. Adott egy félvér leányzó, akit mindenki lenéz, de már itt az első részben hatalmas utat jár be. Az az érdekes, hogy most nem is klasszikus jellemfejlődésnek éreztem ezt, hiszen minden benne volt eddig is, csupán nem volt oka megmutatni másoknak azt az énjét, ami a könyv végén bontakozott ki. Már a kezdő események nagyon hatásosak lettek, tényleg darabokra hullik tőle Bryce világa és annyira szomorú volt az egész. Az írásmódnak köszönhetően megéltem a lánnyal minden fájdalmát, a veszteség rányomta bélyegét az életére. Nem is értettem, hogy miért kell ennyire drasztikuson indítani a könyvet. Aztán jönnek az apró részletek és persze a történet vége, ahol minden a helyére kerül és láthatjuk, hogy minden okkal történik, vagy legalábbis, ha már úgy történt, akkor is lehet benne találni jót. A „nagy” várakozással teli pillanatban, amikor senki se tudta, mi lesz Bryce sosra, egyszerre hullottak a könnyeim és mosolyogtam, hiszen olyan gyönyörű megoldást talált az Írónő. De úgy a végét leszámítva is tetszett a történet, mert akadt benne sok váratlan fordulat, sokszor zsákutcába jutottunk, mégis mindig jött egy újabb reménysugár, ami hajtotta előre a szereplőket. Rengeteg kedves, élvezetes, izgalmas, fülledt, lélegzetelállító vagy éppen fájdalmas jelenetet olvashattam és mindet imádtam.

„Látlak, Quinlan – üzente némán. És minden tetszik.
Bryce félmosolya mintha azt felelte volna: Ez fordítva is igaz.”

Nem terveztem éjszakázni, de a végén már lehetetlenség volt letenni, és ahelyett, hogy fél 1-kor végre aludtam volna, még sokáig csak forgolódtam, mert nem engedett el a könyv. Újra és újra lejátszódtak bennem a kedvenc jelenetek, a legmeghatározóbb pillanatok. Azért szeretem olvasni az ilyen könyveket, vagy Sarah könyveit, mert egyszerűen megérintenek. Nem csak olvasom a lapokat, és tudomásul veszem, hogy ez meg ez történt, hanem tényleg együtt élek az eseményekkel, elszorul a szívem, ha a szereplőké is, velük félek, ha olyan pillanat következik és még szinte a vágyuk is megelevenedik bennem. És ilyen regények után merje azt mondani valaki, hogy az olvasás unalmas.

„- Ranthia Drahl, a Zsarátkirálynő leszármazottja vagyok. Velem van, és nem félek.
-A barátaim mögöttem vannak, és meg fogom védeni őket.”

Kedvenc jelenetem:
Egy ilyen vaskos regényből még nehezebb egyet választani, de azt hiszem az a bizonyos jelenet volt a kedvencem, Bryce végső próbatétele. 

Kedvenc szereplőm: 

Nem sorolom fel most egyesével, tulajdonképpen minden fontos szereplőt azonnal a szívembe zártam. 

Hasonló könyv:
Az értékelésben említettem is, de tényleg nagyon sokszor eszembe jutott a Tündérkrónikák és az Angyali vadász sorozat, a műfaj miatt egyáltalán nem meglepő. Ugyanazt a hangulatot hozták. 

Értékelésem: 
Csakis 5 tetoválást lehet adni ennek a regénynek.

Érdekesség: Klasszikus módon egy kis interjút hoztam. :)

Ideges voltál attól, hogy új utazást kezdesz egy teljesen új univerzummal?

Egyáltalán nem! Inkább igazán izgalmas és elragadó új világot, új szereplőket felfedezni, és részletesen megismerni őket! Épp ezért a felfedezésért szeretek annyira írni. Felvillanyoz.

Miért váltottál a fiatal felnőtteknek szóló történetről felnőtteknek szólóra?

Ez nem egy tudatos váltás volt, inkább a történet hívott. Attól a pillanattól, hogy Bryce megjelent a fejemben, tudtam, hogy a húszas éveinek elején-közepén jár, ami meghatározta, hogy a története is felnőtteknek szólt.

Mi vonz a fantasy műfajban?

Sosem tudtam pontosan megmagyarázni, miért szeretem ennyire a fantasy műfajt, de ez a megszállottságom már gyerekkorom óta megvan.

Honnan jött a Crescent City ötlete?

Évekkel ezelőtt az egyik turné során éppen repülőn ültem, és egyszerűen berobbant az ötlet zenehallgatás közben. Akkor még nem tudtam ki ez a szereplő, vagy hogy milyen világból jött, de láttam egy igazán epikus, érzelmes jelenetet lejátszódni a fejemben (ami a könyv csúcspontja lett). Annyira megérintett, hogy sírni kezdtem (a repülő közepén!), és tudtam, hogy ha egyetlen jelenetre ilyen intenzíven reagálok, akkor meg kell írnom a történetet.

A Föld és vér háza melyik szereplőjéről volt a legélvezetesebb írni? És melyiket okozott gondot?

Őszintén, mindenkit nagyon szerettem, ezért nehéz egy valakit kiemelni. De, ha mégis választanom kell, Bryce-t mondanám. Ő a történet szíve, és amikortól besétált a fejembe, magával ragadott. Ezenkívül a könyv végéig képes volt mindig meglepni, ami íróként is felvillanyoz. A legnehezebb… mindenki annyira élénk volt a fejemben! Kihívás volt egy kis teret találni a könyvben, hogy átadhassak mindent, amit szeretnék (ezért lett ilyen hosszú, ha ha). Imádom őket, képes lettem volna még legalább 800 oldalt írni róluk (de azt hiszem erre lesz jó a következő rész!).

Kik a kedvenc irodalmi szereplőid?

Nagyon sokan vannak, például – MacKayla Lane a Tündérkrónikákból és Elizabeth Bennet a Büszkeség és balítéletből.

Egy üzenet, amit szeretnél, hogy eljusson az olvasóidhoz a Crescent City-ből?

Szeretettel bármi lehetséges. 

Forrás