Író: Robin LaFevers
Cím: Courting Darkness
Sorozat: Courting Darkness Duology 1.
Műfaj: ifjúsági fantasy
Várható megjelenés: 2019.02.05.
Fülszöveg:
A halál nem a vég volt, csupán a kezdet…
Sybella volt mindig a legsötétebb a Halál lányai
közül, akik Szent Mortain kolostorában edzettek és az igazságot szolgálták. De
most új küldetése van. Egy kétségbeesett ajánlattal, hogy húgait biztonságban
tudhassa családtól, ami majdnem szétszakította őket, beleegyezik, hogy
Franciaországba kísérje a hercegnő, ahol hamar ellenségekkel körülvéve találják
magukat. Egyetlen reményük Sybella korábbi novícia társaiban lehet, akik régóta
a francia bíróság fogságában vannak – persze, ha Sybella képes megtalálni őket.
Genevieve már évek óta elrejtve él, alig emlékszik
arra, ki is ő és miért kellene harcolnia. Egyetlen barátja egy titkos fogoly,
akiről mintha megfeledkeztek volna az őrök. Amikor bekövetkezik a tragédia,
nincs más választása, saját kezébe kell vennie a dolgokat – még ha ezzel a
kolostor megbízását is figyelmen kívül kell hagynia.
Ahogy Sybella és Gen útjai közelednek egymáshoz,
megkérdőjeleződik minden, amit eddig szentnek tartottak. Megtalálják időben
egymást vagy a világaik összeütköznek mindent elpusztítva?
Részlet
az első fejezetből
Genevieve
Cognac, Franciaország
1489, November
Cognac, Franciaország
1489, November
Egy öreg útszéli kocsma tetőterében
születtem, ahol egy csoport szajha szülésznőt játszottak. Az anyukám is szajha
volt, bár talán nem annyira. Vajon egy hétköznapi nőnek van bátorsága ágyába
invitálni a Halált?
Mészben és vérben nőttem fel, az arcom –
vagy inkább az egész testem – olyan kék, mint a vad jácint. Szörnyű suttogások
és együtt érző morajlás követte a rémült csendet, amit megjelenésem okozott,
egészen addig, míg Solange, a csoport legidősebb tagja, elragadott az anyám
csúszós kezei közül és hátamra fordított.
Semmi. Nem sírtam még csak levegőt se
vettem. De az öreg szajhák olyan bölcsek, mint az öreg macskák, és Solange nem
adta fel. Lehajolt, ráncos ajkát az enyémre tapasztotta és fújt.
Anyám szerint az állam reszketett, és
kezemet ökölbe szorítottam.
Forrás |
Solange újra fújt, öreg lehelete valahogy
mutatta az utat apán hideg kezei közül, amik már nyúltak értem.
Ezt követően magamtól is mély lélegzetet
vettem, amit egészséges sírás követett. A nők azt hitték egy csoda vagyok,
mintha maga Mária Magdolna lennék.
Mindenki, kivéve anyámat, aki pontosan
tudta, kivel osztotta meg ágyát kilenc hónappal korábban. Négy éves koromig nem
erősítette meg, amikor megszorítottam a kezét, ahogy éjszakai vendégét kísérte
fel a lépcsőn.
- A szíve, - suttogtam fülébe, ahogy
megdörzsöltem kicsiny mellkasomat. – Furcsán vert.
Kevesebb, mint egy órán belül meghalt.
Ugyanez a pánikhelyzet hozott ma a kastély
pincéjébe – egy közeli szívverés, ami olyan, mintha saját mellkasomból jönne.
Követtem a mély ba-bamm hangot, a kanyargó
folyosókon keresztül, megálltam, amikor egy tátongó fekete lyuk jelent meg a
lábam alatt. A fémrácson átszivárgó sötétség olyan vastag, mint egy tekergőző
kígyó.
Először azt hittem, hogy egy nyílás a közeli
folyóhoz. Vagy talán
– orromat ráncolva – a
csatorna. Míg a következő szívverés nem száguldott
rajtam keresztül, egy hosszú, mély ba-bumm. Csak akkor éreztem ezt, ha
közeledett a halál.
Így értettem meg végül a nyílás természetét.
Ez a várbörtön.
Kifejezetten azok számára készült, akik még
a tiszta halál kegyelmében sem részesülhetnek.
Névtelen rettegés, amit nem lehetett a halál
közelségével magyarázni. Összeszorítottam kezemet. Hátat kéne fordítanom és
elsétálnom. Visszatérni a kastély fényesen megvilágított szobáiba.
Kész voltam elindulni, amikor a szívvesés
megállt. Nőtt a nyomás a mellkasomban, csontomig hatol. Rettegés és
kétségbeesés söpört át rajtam, mintha maga a világ szakadna ketté.
És akkor megszűnt a nyomás. Egyszerűen
eltűnt, mint a lágy szellő.
- Ki van ott?
A gúnyos kérdés megrázta a csendet, és
ugrottam is miatta egyet. A halál nem beszél.
Várbörtön. Ha elfelejteném.
Ha máshogy hívják, megfordulok és elmegyek.
Ha üres lenne, nem lenne érdekes számomra. De valaki volt lent, akit a világ
elfelejtett. Haldoklik – nos, így nem hagyhatom figyelmen kívül. Miközben a
halál istenének voltam kegyeltje és kolostorába küldött, hogy megtanuljam
művészetét, kevés lehetőségem volt magyarázatot találnom rá.
Forrás |
- Ki vagy? – a hang halk és rekedt volt, de
mégis parancsoló hangnemben, ami válasz adásra késztetett.
- Senki. Egy árnyék. – A szavaim lebegtek a
sötétségben. Remélhetőleg csak egy lázálomnak fogja hinni, a halál küszöbén.
Alulról mozgás hangja szűrődött fel, mintha
valaki testhelyzetet váltana, hogy megpróbáljon felnézni. Egy pillanattal később,
azt is hallom, hogy feláll. Gyorsan hátra lépek a lyuktól és elcsendesedem.
Amikor elég messzire jutottam, megengedtem
magamnak a gyorsabb tempót, visszatérve a kastély alatti labirintusszerű
folyosókra.
Ki vagy?
Kérdése szellemként követett, mintha az
elfelejtett, félig halott férfi lelkem mélyébe látna és érezné a kétséget és
bizonytalanságot, ami az elmúlt év óta megmérgez.
Ki, vagyok én?
Amikor végül elértem a palota fő részéhez,
megálltam, leporoltam szoknyámat és hátrasimítottam hajamat. Megkeményítettem
arcomat, felvettem a szolgáló álarcot, amit az elmúlt öt évben viseltem, majd
kiléptem a meleg fényre.
Furcsa, sokkal hidegebbnek tűnt bőrömnek,
mint a börtön sötétsége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése