2019. 02. 14.

Robin LaFevers: Courting ​Darkness - beleolvasó


Író: Robin LaFevers
Cím: Courting Darkness
Sorozat: Courting Darkness Duology 1.
Műfaj: ifjúsági fantasy
Várható megjelenés: 2019.02.05.
Fülszöveg: 
A halál nem a vég volt, csupán a kezdet…
Sybella volt mindig a legsötétebb a Halál lányai közül, akik Szent Mortain kolostorában edzettek és az igazságot szolgálták. De most új küldetése van. Egy kétségbeesett ajánlattal, hogy húgait biztonságban tudhassa családtól, ami majdnem szétszakította őket, beleegyezik, hogy Franciaországba kísérje a hercegnő, ahol hamar ellenségekkel körülvéve találják magukat. Egyetlen reményük Sybella korábbi novícia társaiban lehet, akik régóta a francia bíróság fogságában vannak – persze, ha Sybella képes megtalálni őket.
Genevieve már évek óta elrejtve él, alig emlékszik arra, ki is ő és miért kellene harcolnia. Egyetlen barátja egy titkos fogoly, akiről mintha megfeledkeztek volna az őrök. Amikor bekövetkezik a tragédia, nincs más választása, saját kezébe kell vennie a dolgokat – még ha ezzel a kolostor megbízását is figyelmen kívül kell hagynia.
Ahogy Sybella és Gen útjai közelednek egymáshoz, megkérdőjeleződik minden, amit eddig szentnek tartottak. Megtalálják időben egymást vagy a világaik összeütköznek mindent elpusztítva?


Részlet az első fejezetből

Genevieve
Cognac, Franciaország
1489, November

Egy öreg útszéli kocsma tetőterében születtem, ahol egy csoport szajha szülésznőt játszottak. Az anyukám is szajha volt, bár talán nem annyira. Vajon egy hétköznapi nőnek van bátorsága ágyába invitálni a Halált?
Mészben és vérben nőttem fel, az arcom – vagy inkább az egész testem – olyan kék, mint a vad jácint. Szörnyű suttogások és együtt érző morajlás követte a rémült csendet, amit megjelenésem okozott, egészen addig, míg Solange, a csoport legidősebb tagja, elragadott az anyám csúszós kezei közül és hátamra fordított.
Semmi. Nem sírtam még csak levegőt se vettem. De az öreg szajhák olyan bölcsek, mint az öreg macskák, és Solange nem adta fel. Lehajolt, ráncos ajkát az enyémre tapasztotta és fújt.
Anyám szerint az állam reszketett, és kezemet ökölbe szorítottam.
Forrás
Solange újra fújt, öreg lehelete valahogy mutatta az utat apán hideg kezei közül, amik már nyúltak értem.
Ezt követően magamtól is mély lélegzetet vettem, amit egészséges sírás követett. A nők azt hitték egy csoda vagyok, mintha maga Mária Magdolna lennék.
Mindenki, kivéve anyámat, aki pontosan tudta, kivel osztotta meg ágyát kilenc hónappal korábban. Négy éves koromig nem erősítette meg, amikor megszorítottam a kezét, ahogy éjszakai vendégét kísérte fel a lépcsőn.
- A szíve, - suttogtam fülébe, ahogy megdörzsöltem kicsiny mellkasomat. – Furcsán vert.
Kevesebb, mint egy órán belül meghalt.
Ugyanez a pánikhelyzet hozott ma a kastély pincéjébe – egy közeli szívverés, ami olyan, mintha saját mellkasomból jönne.
Követtem a mély ba-bamm hangot, a kanyargó folyosókon keresztül, megálltam, amikor egy tátongó fekete lyuk jelent meg a lábam alatt. A fémrácson átszivárgó sötétség olyan vastag, mint egy tekergőző kígyó.
Először azt hittem, hogy egy nyílás a közeli folyóhoz. Vagy talán – orromat ráncolva – a csatorna. Míg a következő szívverés nem száguldott rajtam keresztül, egy hosszú, mély ba-bumm. Csak akkor éreztem ezt, ha közeledett a halál.
Így értettem meg végül a nyílás természetét.
Ez a várbörtön.
Kifejezetten azok számára készült, akik még a tiszta halál kegyelmében sem részesülhetnek.
Névtelen rettegés, amit nem lehetett a halál közelségével magyarázni. Összeszorítottam kezemet. Hátat kéne fordítanom és elsétálnom. Visszatérni a kastély fényesen megvilágított szobáiba.
Kész voltam elindulni, amikor a szívvesés megállt. Nőtt a nyomás a mellkasomban, csontomig hatol. Rettegés és kétségbeesés söpört át rajtam, mintha maga a világ szakadna ketté.
És akkor megszűnt a nyomás. Egyszerűen eltűnt, mint a lágy szellő.
- Ki van ott?
A gúnyos kérdés megrázta a csendet, és ugrottam is miatta egyet. A halál nem beszél.
Várbörtön. Ha elfelejteném.
Ha máshogy hívják, megfordulok és elmegyek. Ha üres lenne, nem lenne érdekes számomra. De valaki volt lent, akit a világ elfelejtett. Haldoklik – nos, így nem hagyhatom figyelmen kívül. Miközben a halál istenének voltam kegyeltje és kolostorába küldött, hogy megtanuljam művészetét, kevés lehetőségem volt magyarázatot találnom rá.
Forrás
- Ki vagy? – a hang halk és rekedt volt, de mégis parancsoló hangnemben, ami válasz adásra késztetett.
- Senki. Egy árnyék. – A szavaim lebegtek a sötétségben. Remélhetőleg csak egy lázálomnak fogja hinni, a halál küszöbén.
Alulról mozgás hangja szűrődött fel, mintha valaki testhelyzetet váltana, hogy megpróbáljon felnézni. Egy pillanattal később, azt is hallom, hogy feláll. Gyorsan hátra lépek a lyuktól és elcsendesedem.
Amikor elég messzire jutottam, megengedtem magamnak a gyorsabb tempót, visszatérve a kastély alatti labirintusszerű folyosókra.
Ki vagy?
Kérdése szellemként követett, mintha az elfelejtett, félig halott férfi lelkem mélyébe látna és érezné a kétséget és bizonytalanságot, ami az elmúlt év óta megmérgez.
Ki, vagyok én?
Amikor végül elértem a palota fő részéhez, megálltam, leporoltam szoknyámat és hátrasimítottam hajamat. Megkeményítettem arcomat, felvettem a szolgáló álarcot, amit az elmúlt öt évben viseltem, majd kiléptem a meleg fényre.
Furcsa, sokkal hidegebbnek tűnt bőrömnek, mint a börtön sötétsége.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése