2017. 02. 14.

Valentin nap Projekt hét - kedvenc romantikus jelenetek


Most már két sikeres Projekthetet tudhatunk magunk mögött, ezért újabbat kezdünk el. Most a Valentin nappal kapcsolatban hozunk nektek pár bejegyzést. :)

Sok szerelmes könyvet olvasunk, hiszen mindig jól esik a lelkünknek. Ezekből választottuk ki nektek az 5-5 kedvenc romantikus jelenetünket. :) Egyes részek spoiler-esek lehetnek, így aki még nem olvasta valamelyik könyvet csukott szemmel görgessen tovább ;)

1,

I: Brittainy C. Cherry: Lebegés Nagyon szeretem Tristan és Lizzie karakterét. De legjobban kettőjük párosa, és érzelmeik fogtak meg igazán. Az újrakezdés mindig nagyon nehéz dolog, főleg akkor ha szeretteinket nem a mi hibánkból "vesztettük el". Ők megmutatják nekünk, hogy nem szabad feladni, és az összetört szív is képes újra szeretni, és boldog lenni.

"Eszedbe jutott már, hogy esetleg… több van köztünk egyszerű barátságnál? – Látnia kellett a választ, amikor a szemembe nézett. Úgy éreztem, hogy egészen a lelkem mélyére lát. Csodálkozással teli érdeklődést olvastam ki a szeméből, és titokzatosságot, amely még jobban megszépítette a vonásait.
Bólintottam. – Minden pillanatban. Minden percben. Minden órában.
Mindennap.
Ő is bólintott, és lehunyta a szemét. – Nekem is. Minden pillanatban.
Minden percben. Minden órában. Mindennap.
Húzódj el tőle, Tristan.
Húzódj el tőle, Tristan.
Húzódj el…
– Lizzie – motyogtam, és még közelebb húztam. – Meg akarlak
csókolni. Téged. Az igazi Lizt. A szomorút. Az összetörtet."

(....)
"– Szeretnélek igazán megismerni, Tristan. Tudni akarom, hogy ki vagy. Hogy hová mész, amikor magadba fordulsz. Hogy mi miatt kiabálsz álmodban. Szeretném meglátni azt a sötétséget, amit kemény küzdelem árán, de nap mint nap megpróbálsz magadban tartani.
Megtennél nekem valamit? – kérdezte.
– Bármit.
A tenyerét a szívemre csúsztatta, és az ujjain figyelte a légzésem ritmusát. – Mutasd meg nekem azt a részedet, amit eltemetve hordasz magadban. Mutasd meg, hol fáj a legjobban. Látni akarom a lelkedet."

P: Karen Marie Moning: Új nap virrad Mac és Barrons kapcsolata a könyvben, közel se mondható hétköznapinak, mégis az egyik legnagyobb kedvenc párosom. Ez például az ötödik könyv végén lévő "romantikus" jelenetsor, minimális spoiler található benne azoknak, akik még nem olvasták a sorozatot, de semmi igazi konkrétum:

„Amíg mellettem van, mosolyogva elmennék a pokolba is, meg vissza. Amíg ránézhetek, amíg találkozik a szemünk, és amíg néma pillantásokat váltunk.
- Nem vesztetted el a tollaidat. – Furán mondja ki a szavakat, a torkából jönnek, a tépőfogai mellett préseli ki őket.
Felhorkannék, de aztán a nyelve a számban, a szám nagyra nyitva, nem kapok levegőt, és igaza van. Egy nap tényleg találkozunk egy férfival, aki megcsókol és nem kapunk mellette levegőt, s rájövőnk, hogy nincs is rá szükség. Az oxigén triviális. A vágy viszi előre az életet. Ettől válik fontossá. Ettől éri meg minden. A vágy maga az élet. Az éhség, hogy lássuk a következő napfelkeltét vagy napnyugtát, hogy megérintsük azt, akit szeretünk, és újra megpróbáljuk.

- Pokoli lenne felébredni és semmire sem vágyni – ért egyet velem. Tudja, mire gondolok. Mindig. Össze vagyunk kötve. A közöttünk lévő atomok oda-vissza szállítják az üzeneteket.
(…)
- Gondolom, tökéletesen jó okod volt rá, hogy tönkretedd a táblám. – Jericho jelent meg mellettem. – Saját kezűleg kellett megfestenem azt az átkozott dolgot – bosszankodott. – Egyetlen táblakészítő sem maradt a városban. Jobb dolgom is van, mint festeni.
Elképedtem. Jericho Barrons mellettem állt.
Az én elmémben.
Megráztam a fejem, félig-meddig azt várva, hogy elesik és eltűnik.
Állva maradt; magabiztosan és kifogástalanul festett, mint mindig.
- Ez lehetetlen – mondtam. – Te nem lehetsz itt. Ez az én fejem.
- Te is befurakszol az enyémbe. Most csak kivetítettem egy képet magamról, hogy legyen mit nézned. – Halványan elmosolyodott. Nem volt könnyű bejutni. Egész új értelmet adtál a „keményfejű” szónak.
Felnevettem. Nem tehettem róla. Behatolt a gondolataimba, és még itt is sületlenségeket beszélt.
- Ott találtalak az utcán, a könyvesbolt feletti táblát bámultad. Szóltam hozzád, de te nem feleltél. Gondoltam, jobb, ha körülnézek. Mit csinálsz, Mac? – kérdezte halkan. Barrons ilyenkor a legéberebb és a legveszélyesebb.
Elhalt a nevetésem és könnyek szöktek a szemembe. Jericho a fejemben volt. Nem sok értelmét láttam a titkolózásnak. Elég, ha jól körülnéz, és kiderült az igazság.
- Nem szereztem meg a varázsigét. – Elbicsaklott a hangom. Cserbenhagytam. Gyűlöltem magam érte. Ő soha nem hagyott csendben engem.
- Tudom.
Zavarodottan az arcára rebbent a pillantásom.
- Te… tudod?
- Abban a pillanatban tudtam, hogy hazugság, amint kimondtad.
A szemét fürkésztem.
- De boldognak tűntél! Mosolyogtál. Láttam dolgokat a szemedben!
- Tényleg boldog voltam. Tudtam miért hazudtál. – Ősi, nem emberi, szokatlanul gyengéd sötét pillantást vetett rám. Mert szeretsz.
Szaggatottan vettem a levegőt.
- Menjünk innen, Mac. Nincs idelent semmi keresnivalód.
- A varázsige! Itt van. Megszerezhetem. Használhatom. Segíthetek a fiadon!
- De többé már nem lennél önmagad. Nem vehetsz el csupán egyetlen varázsigét attól a valamitől. Mindent vagy semmit. Keresünk más megoldást.
A Sinsar Dubh megmérgezte a pillanatot. Hazudik. Gyűlöl, mert cserbenhagytad.
- Hallgattasd el, Mac. Fagyaszd be a tavat.
A Könyvre meredtem, amely dicsősége teljében ragyogott. Színtiszta, egyszerű erő. Világokat teremthetnék.
Fagyaszd be a seggét. Csak aggódik, hogy erősebb leszel nála.
Barrons kinyújtotta a kezét.
- Ne hagyj el, Szivárványlány.
Szivárványlány. Ez volnék én?
Mintha rettenetesen régen történt volna. Halványan elmosolyodtam.
- Emlékszel arra a szoknyára, amelyet Mallucé partiján viseltem akkor éjjel, amikor azt mondtad, öltözzek gót stílusú ruhába?
- Fent van a szekrényedben. Soha ne dobd el. Úgy festettél benne, mint egy férfiálom. Megfogtam a kezét.”
2,
I: Jane Austen: Meggyőző érvek A kedvenc könyvem az Írónőtől. Anne és Wentworth kapitány párosa megmutatja, hogy a szerelem kiállja az idő próbáját. Az ő kapcsolatuk se tudod mindjárt beteljesedni. Nem csak a könyvet, de a filmet is nagyon szeretem. Mindig oda ragaszt a szerelmük története a képernyők elé. 

"Igen, kiment a szobából, és rá se nézett! Anne-nek csak annyi ideje volt, hogy közelebb lépjen az asztalhoz, amelyen az imént a kapitány írt, mikor visszatérő lépteket hallott, majd nyílt az ajtó: ő volt az. Elnézést kért, de ott felejtette a kesztyűjét, s gyorsan átvágván a szobán az íróasztalhoz sietett, háttal fordulva Mrs. Musgrove-nak, a szétszórt papírlapok alól levelet húzott elő, égően könyörgő tekintetet vetett Anne-re, letette eléje a levelet, sietve fogta kesztyűjét, s már kint is volt, szinte anélkül, hogy Mrs. Musgrove felfogta volna visszatérését… pillanat műve volt az egész!"


"Képtelen vagyok hallgatni. Szólnom kell magához, a rendelkezésemre álló módon és eszközzel. Belém hasít, amit mond. Kétség és remény közt gyötrődöm. Ne mondja, hogy elkéstem, hogy örökre elszálltak oly drága érzései. Hadd kínáljam fel ismét magam és szívemet, mely ma sokkal inkább a magáé, mint volt akkor, mikor nyolc és fél esztendővel ezelőtt majdnem összezúzta. Ne állítsa azt, hogy a férfi hamarabb felejt, mint a nő, hogy szerelme hamarabb kihűl. Soha nem szerettem mást, csak magát. Talán igazságtalan voltam, gyönge és sértődött bizonyosan, de állhatatlan soha. Maga, egyesegyedül maga hozott engem Bathba. Csak magára gondolok, csak magáért tervezek – hát nem tudja? Lehetséges, hogy nem fogta fel vágyaimat? Nem vártam volna ki ezt a tíz napot, ha úgy tudnék olvasni érzelmeiben, mint amennyire hitem szerint maga belátott az enyémbe. Most alig tudok írni. Minden pillanatban hallok valamit, ami levesz a lábamról. Halkra fogja a hangját, ám én ennek a hangnak minden árnyalatát ismerem, és nem veszítek el egyetlen szótagot sem abból, amit más meg sem hallana – jóságos, nagyon, túlságosan is kiváló teremtés! Igen, valóban igazságosan ítél meg bennünket. Hiszi, hogy a férfiakban is van igaz ragaszkodás és állhatatosság. Higgye hát, hogy forrón és megingathatatlanul ez él bennem.
F. W.
Mennem kell, s nem dőlt el a sorsom; de visszatérek ide, vagy követem társaságukat, mihelyt tehetem. Egyetlen szó, egy tekintet elég nekem, s tudni fogom, ott leszek-e ma este édesapja házában, vagy nem lépem át a küszöbét soha."

P: Kresley Cole: Vámpírharc Bár már van egy két kötet, ami versenybe szállt a kedvenc címért, mégis Mariketa és Bowen könyve az egyik vagy "a" kedvenc a sorozatban. Sokat szenvednek, míg megtalálják egymás mellett a boldogságot és a történet végi legszerelmesebb jelenet a második kedvencem:

– Leányzó, most szüneteltetni fogjuk egy kis időre a tükröt!
Hogyan vegyelek feleségül egy furcsa, kínos ceremónián a sok boszorkány előtt, ha nem nézel máshová?
Semmi.
Átkarolta a derekát, és lehajolt, hogy nyakon csókolja. Annyira élvezte a közelségét, hogy még a szemét is behunyta.
– Nem kívánsz elfordulni a tükörtől? Hát rendben! Akkor kérdezz tőle, amíg így benne vagy. Kérdezd meg, mennyire hiányoztál a lykae-dnek!
Csak nem pislantott egyet?
A másik fülébe azt mormolta:
– Kérdezd meg tőle, kit szeret Bowe!
Mariketa ajka szétnyílt. Úgy tűnt, teste kezd életre kelni, mintha felvette volna a küzdelmet mindazzal, ami benne van, hogy szabaduljon.
– Igen, így van! Kérdezd meg tőle, ki az egyetlen, akibe Bowe valaha szerelmes volt! – Kézfejével megcirógatta az arcát, hogy Mariketa a szemébe nézzen a tükörben.
– És az utolsó kérdés, amit fel kell tenned, mielőtt velem jössz… kérdezd meg tőle, milyen átkozottul klassz életünk lesz együtt, mihelyt megfordulsz, hogy megcsókolj!
Mariketa összehúzta a szemöldökét, merev tartása megfeszült, majd elernyedt. Szemhéja lecsukódott.
– Ügyes kislány, ez az, szépségem! – recsegte Bowe, és maga felé fordította a lány arcát. Közben Mariketa mögött addig nyomta a tükröt, míg az átfordult, és a keret háta került előre. – És most csókolj meg, boszorkány!

Amikor Mariketa kinyitotta a szemét, Bowen meleg, határozott szája az övére tapadt. Aztán a férfi a karjába vette, és az ágyhoz cipelte.”
3,
I: Amanda Maxlyn: Mi lesz velem? Annyit tudok róla mondani, hogy szerelem volt első olvasásra. Magával ragadott Aundrea és Parker története. Minden fájdalmával, vonzalmával, aranyosságával, bizonytalanságával, szerelmével, úgy éreztem a szívemnek, lelkemnek szól. Sírtam, majd nevetem majd újra sírtam, közben végig értük, velük izgultam! Parker megmutatja, hogy a szerelem, és a szeretet nő érdekében mindenre képes. 

- Te vagy az egyetlen nő, akire vágyom, Aundrea. Nem akarok senki mást. Megbízhattál volna bennem. - Elcsuklik a hangja, és látom, hogy fátyolosak lesznek a szemei.
- Sajnálom...
Mivel nem tesz hozzá többet, folytatom a történetet.
- Nem tudtam elképzelni, hogyan kezdhetnék bele egy kapcsolatba(....)
Beléd szerettem, Parker, és szeretném, ha szeretni tudnál és elfogadnál engem, (....)
- Te belém szerettél?
- Igen - csuklik el a hangom. - Szerelmes vagyok beléd, Parker.
Közelebb húz magához, szinte eláraszt a szeretetével. Csókokkal borítja el a fejemet, az arcomat és végül az ajkamat.
Továbbra is hull a könnyem. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer úgy járok, mint azok a nők. Azok, akik rögtön pityeregni kezdenek, amikor egy férfi bevallja nekik, hogy szereti őket, vagy fordítva, amikor ők vallanak szerelmet valakinek. De most már tökéletesen együtt tudok érezni velük, mert e pillanatban megtaláltam a férfit, akit nekem teremtettek.
- Mindenestül magamnak akarlak, Aundrea. Jöhet bármi, és tehetsz bármit, én elfogadom. Mindenedet akarom. Majd én leszek a lábad, ha nem tudsz járni. Én leszek a karod, ha nem lesz erőd enni. Állandóan melletted akarok lenni, éjjel és nappal is. De soha többé ne titkolj el előlem semmit! Soha!
Csak bólogatok, mert nem tudok megszólalni a torkomban feszülő gombóc miatt. Azt hiszem, soha életemben nem sírtam ennyit. (....) Felszabadultan zokogok, miközben Parker a földre ránt, egyenesen az ölébe. Úgy csókolom, mint még soha. Úgy csókolom, mintha egyes-egyedül rá lenne szükségem, és nem szeretnék többé senki mást. Teljesen átadom magam neki, és többé semmit sem titkolok el előle.

P: Jeaniene Frost: Sírig hű szerelmed A sorozat első olvasmányaim között volt és oda meg vissza voltam Cat és Bones párosáért. Igazi viharos szerelmes az övék és sok mindent megélünk velük a könyvek alatt. Ez a jelenet a negyedik könyvben van, és épp egy "veszekedés", mégis nagyon szeretem:

„Bones hidegen felhorkantott.
- Nem fogom ezt játszani. Nem foglak a karjaimban tartani és azon gondolkozni, hogy valóban én vagyok-e az egyetlen, akire gondolsz.
- Bones, te is tudod, hogy ez nem igaz!- fájdalmasan gyötörtek a vádak.- Szeretlek, és ezt te is tudod. És ha nem tudod, akkor Istenem, te magad meg tudnád keresni és látnád-
- Csak árnyékok - szólt közbe könyörtelenül. - Pillanatok, amikor az őröd lent volt és a véres fal, ami mögött rejtőztél az nem blokkolt engem többet. Nyitott voltam veled, minden engem érintő tekintetben, még a legrosszabb énemet is ismerted, mert azt gondoltam, hogy nem érdemelsz meg kevesebbet, de te nem tartottál engem ugyanabban a kegyben. Nem, te Gregornak tartogattad. Megbíztál benne annyira, hogy egyetlen szavára feladj mindent. Nos, szerelmem, meghajolok, amikor legyőznek és Gregor legyőzött engem fennkölt stílusban. Ő az egyetlen, akit tisztelsz. Ő az, akiben megbízol, így ha te nem mész el, akkor elmegyek én.”
Hideg söpört el fölöttem, és a csomó a torkomban megerősítésre talált. Ez nem harc volt.
Ez annál sokkal rosszabb.
Elhagysz engem?
Hátradőlt a zongorapadon, ujjai tétlenül pöckölték a billentyűket.
- Sok mindent kibírok
A hangja érdes volt és érzelemmentes. Meghátráltam tőle. Egy másodpercig még féltem is tőle.
- Sok mindent, - folytatta - Elviseltem a Taté iránti vonzalmadat, ahogy megvetem őt.
A te folytonos féltékenységedet más nők iránt, amikor én nem adtad rá okot. Most én vagyok a te helyedben. Kibírom azt, hogy ragaszkodsz ahhoz, hogy részt vehess veszélyes helyzetekben, amik a fejedért mennek, újra és újra, de ez a természetem. Ezek a dolgok felemésztenek engem, de miattad kibírom ezeket.
Most felállt. Az a nyugodt, patetikus hangnem eltűnt, és hangja minden egyes szóval emelkedett.
- Én szintén elfogadtam azokat a dolgokat, amiket nem vallottál be, hogy esetleg Gregor boldogabbá tudna tenni téged, mint én. Toleráltam az átváltoztatásod elleni igazi okot, az igazi ok, ragaszkodsz a szívverésedhez. Szintén elviseltem, hogy nagyon mélyen egy részed még mindig úgy gondolja, hogy minden vámpír gonosz!
Üvöltött most. Meghátráltam tőle, soha nem láttam még így Bonest. A szemei elektromos zöldek voltak és a benne lévő érzelmek a lába remegésében mutatkoztak meg.
- Nehogy azt hidd, hogy nem tudom. Nehogy azt hidd, nem tudtam ezt mindig! És elviselem ezt igen, tudva a hezitálásodnak a másik okát is. Az áhítatos követeléseid alatt, elhagyva a szerelmedet,-azt gondolom, hogy te szeretsz engem, ennek ellenére te nem akarsz átváltozni, mert nem hiszed, hogy együtt maradunk. Azt hiszed, hogy mi csak ideiglenesen vagyunk együtt, és vámpírrá válni az egy állandó dolog, ugye? Igen, ezt is tudom. Tudom mióta megismertelek téged, de türelmes voltam. Azt mondtam magamnak, hogy egy nap, amikor már nem nézel rám azokkal az óvatos szemekkel. Egy nap ugyanúgy szerettél volna engem, mint ahogy én szerettelek…”
4,
I: Mary E. Pearson: Az árulás csókja Lia mindig is arra vágyót, hogy önmagáért szeresék, és ne csak egy címet lássanak benne. Kalandos útja során megismeri Rafe-t aki talán az a férfi lesz, aki boldoggá tudja majd tenni. Nagy kedvencem a párosuk. A közös részeiket pedig imádtam.

"– Kérlek, hadd mondjam végig, amíg még van hozzá bátorságom – vágott a szavamba, és homlokán még jobban elmélyültek a ráncok. – Az én életem bonyolult, Lia. Sok minden van benne, amit nem tudok elmagyarázni… sok minden, amit nem is akarnál tudni. – Letette az üveget és a kosárkát a fűre. – Egyvalamivel viszont nem vádolhatsz: azzal, hogy visszataszítónak találnálak.
Nagyot nyeltem. Rafe odalépett elém, úgyhogy fel kellett szegnem az államat, ha látni akartam az arcát. Lepillantott rám, úgy folytatta.
– Mert az első nap óta, amikor megláttalak, minden éjjel úgy alszom el, hogy te jársz a fejemben, és minden reggel te vagy az első gondolatom. – Bár lehetetlennek tűnt, ő mégis közelebb lépett, és a két keze közé fogta az arcomat; gyengéd érintését szinte meg se éreztem. – Ha nem vagyok veled, azon töprengek, hogy merre járhatsz, mit csinálhatsz. Hogy mennyire szeretnélek megérinteni. A bőrödet, a hajadat… végigfuttatni minden sötét tincset az ujjaim között. Át akarlak ölelni. A kezed… az állad… – Hozzám hajolt, éreztem a leheletét a bőrömön. – Szorosan magamhoz akarlak húzni, és soha el se ereszteni – suttogta. Végtelennek tűnő másodpercekig álltunk ott, és akkor lassan összeért az ajkunk – melegen, gyengéden, puhán simult az övé az enyémre. Összevegyült a lélegzetünk, és aztán, ugyanolyan lassan, a tökéletes pillanat megállt, mi pedig szétváltunk.
Elhúzódott, hogy rám nézhessen, a keze a hajamba merült, az ujjai összekócoltak.
Felemeltem a kezemet és a tarkójára tapasztottam; ezúttal én húztam magamhoz. A szánk alig ért össze; bizsergető forróság áramlott köztünk, aztán újra összeforrtunka csókban. Rafe keze a derekamra tapadt, magához vont."

"– Nem kellett volna utánam jönnöd. Nem érted… – De a saját szavaim ellenére is önző boldogság töltött el, hogy utolért, vad, őrült öröm, hogy minden, amit iránta éreztem, és amit úgy véltem, hogy ő érez énirántam, igaz és valóságos. Könnyek között csókoltam, vérhólyagos, törött ujjaimmal az arcát érintettem, és tucatnyi
egyéb dolgot magyaráztam, de azt se tudom már, mit. Rafe átkarolt, a hajamba temette az arcát, és olyan szorosan ölelt magához, hogy majdnem elhittem: sosem válunk szét többé. Belélegeztem, magamba szívtam az érintését, a hangját – és arra a szívdobbanásnyi, egyszerre hosszú és rövid időre avilág minden gondjával együtt megszűnt, és csak mi maradtunk.
– Minden rendben lesz – súgta. – Megígérem. Kijuttatom innen magunkat. Bízz
bennem, Lia
."


P: Cassandra Clare: A hercegnő Nem tartom magam Cassandra Clare rajongónak, de ezt a trilógiát nagyon szeretem. Egy szép vallomás ebből a könyvből is bekerült a kedvenc romantikus jeleneteim közé:

„- Jemtől tudom, mit mondott Ragnor Fell az apámról – folytatta Will. — Egész életében egyetlen nőt szeretett. Vagy ő kellett neki, vagy senki. Számomra te vagy ez a nő. Szeretlek, és senki mást nem fogok szeretni halálomig...
- Will!
A fiú az ajkába harapott. A haját vastagon belepte a hó, szempilláján csillogtak a pelyhek. - Túl nagy szavak? Megijesztettelek? Tudod, hogy vagyok a szavakkal...
- De még mennyire.
- Emlékszem, mit mondtál nekem egyszer - folytatta a fiú. – A szavak képesek megváltoztatni bennünket. A te szavaid engem változtattak meg, Tess. Jobb emberré váltam általuk, mint amilyen nélkülük lettem volna. Az élet egy könyv, és még vagy ezer oldalt nem olvastam el belőle. Veled szeretnék elolvasni belőlük, amennyit csak lehet, mielőtt meghalok…
Tessa a fiú mellkasára tette a kezét; érezte szívverése különleges, csak rá jellemző ritmusát. - Nem akarom, hogy a halálról beszélj - mondta. - Persze, tudom, hogy vagy a szavakkal, Will… Szeretem mindet. Minden egyes szavadat. A butákat, az őrülteket, a gyönyörűeket, és azokat is, amiket csak nekem szánsz. Szeretem őket, mint ahogy téged is szeretlek.
A fiú szólni készült, de Tessa a szájára tapasztotta a kezét.
- Imádom a szavaidat, én Willem, de egy pillanatig most tartsd vissza őket! - mondta a lány. - Gondolj arra a rengeteg szóra, amit magamban kellett tartanom, amíg nem voltam tisztában a szándékaiddal. Amikor odajöttél hozzám a szalonban, és szerelmet vallot tál, elküldtelek, de az volt életem legnehezebb döntése. Azt mond tad, szereted a szívemet, szereted a lelkemet. Emlékszem. Emlékszem minden szóra, amit azóta kiejtettél a szádon. Soha nem fogom elfelejteni őket. Annyi mindent szeretnék mondani neked, és annyi mindent szeretnék hallani tőled. Remélem, előttünk áll az egész élet, hogy mindent elmondjunk egymásnak.
- Ezek szerint hozzám jössz? - kérdezte a fiú. Kábának tűnt, mintha el sem hinné a szerencséjét.
- Igen - felelte Tessa. A legutolsó, a legegyszerűbb, a legfontosabb szó ez volt mind közül.
És Will, aki mindig, minden helyzetben tudta, mit mondjon, kinyitotta a száját, majd némán becsukta, és inkább magához húzta a lányt. Tessa kendője a lépcsőre hullott, de a fiú karjai melegítették, a szája pedig forrón tapadt az övéhez, ahogy lehajolt, és megcsókolta. A csóknak hópehely- és boríze volt, a telet, Willt és Londont idéz te. A fiú keze a hajába túrt, fehér bogyókat szórva a lépcsőre. Tessa minden erejével Willbe kapaszkodott a kavargó hóban.
A bálterem ablakain halványan kihallatszott az odabent szóló muzsika: a zongora és a cselló hangja ég felé törő szikraként szárnyalta túl a többi hangszert, a hegedű szava édesen, diadalmasan csendült.”

5,
I: Rainbow Rowell: Fangirl Ebben a történetben nagy hangsúlyt kap az első szerelem is. Amit én nagyon szeretem. Megismerjük, milyen is amikor két teljesen különböző személyiségű ember kezd egymás iránt vonzódni. Cath és Levi nagyon aranyos páros, nagyon jó volt végig követni kapcsolatuk alakulását. Azt is, hogy különböző személyiségük milyen problémákat szül ez, és, hogy ezeket még is hogyan tudják megoldani egymásért. Voltak csetlések botlásoktól, összeveszések, és az aranyos kis romantikus mozzanatok.Az biztos egy ilyen szerelemért megéri ki bújni a csigaházból.

"– Cath?
– Ja?
– Ez azt jelenti, hogy…? Adsz nekem még egy esélyt?
– Nem tudom – felelte a lány, és az ujjait bámulta, ahogy hol görcsösen ökölbe szorulnak, hol ellazulnak a térdén.
– Akarod?
– Hogy érted ezt? – megengedte magának, hogy a fiúra nézzen. Levi sápadt volt, és az alsó ajkát harapdálta.
– Mármint… szurkolsz nekem?
Cath a fejét rázta, ami most csak annyit jelentett, hogy
zavarban van.
– Hogy érted ezt?
– Úgy értem… – Levi, kezét még mindig zsebre dugva, előrehajolt. – Úgy értem, hogy négy hónapot töltöttem azzal, hogy próbáltalak megcsókolni, és az utóbbi hat hétben azt próbáltam kitalálni, hogy sikerült elcsesznem mindent. Most pedig már nem akarok mást, csak helyrehozni mindent, csak megmutatni neked, mennyire sajnálom, és hogy miért kellene adnod nekem egy második esélyt. És csak annyit akarok tudni,
hogy szurkolsz e nekem? Reméled, hogy sikerülmegcsinálnom?
Cath a fiú szemeibe nézett, kísérletképpen, készen arra, hogy ha a srác megmozdul, elkapja a tekintetét.
Bólintott.
Levi szinte már mosolygott.
– Szurkolok neked – suttogta Cath. Még azt sem tudta, hallja-e őt a fiú az ágyon.
Levi szája fülig szaladt, a mosoly elöntötte az arcát."
 

"Levi mellkasa kidagadt, amikor a lány rátette a két kezét a flanelingre.
A szeme tágra nyílt.
– Oké…
Cath az ujjhegyeire összpontosított. Tapogatta a flanelt, érezte, ahogy csúszkál az alatta levő pólón, kitapogatta alattuk Levi-t, a csont és az izom vonulatait. Szíve ott vert Cath tenyere alatt,
mintha a kezébe foghatná…
– Nagyon tetszel nekem – súgta Levi.
Cath bólintott, szétnyitotta az ujjait.
– Te is nagyon tetszel nekem.
– Mondd ezt még egyszer – kérte Levi.
Cath nevetett. Kellene, hogy legyen egy szó a nevetésre, amely abban a percben véget ér, ahogy elkezdődött. A nevetés, amely leginkább a meglepetés és az elismerés hangja. Cath így nevetett, azután előrehajtotta a fejét, és rányomta a tenyerét a fiú mellkasára.
– Nagyon tetszel nekem, Levi.
Érezte a fiú kezét a derekán, a száját a haján.
– Mondd még – kérte Levi.
Cath elmosolyodott.
– Tetszel nekem – megérintette az orrával a fiú állát.
– Megborotválkoztam volna, ha tudom, hogy ma este találkozunk.
Levi álla mozgott beszéd közben.
– Nekem így is tetszel – felelte Cath, odadörgölve az orrát és az arcát a borostához. – Mert tetszel.
Levi keze megállapodott a lány tarkóján.
– Cath…
Cath nyelt egyet, ajkával megérintette a fiú állát.
– Levi.
Abban a pillanatban rádöbbent, milyen közel jár Levi állkapcsának végéhez, és eszébe jutott a fogadalma, hogy ott fogja megcsókolni. Behunyta a szemét, megcsókolta a fiút az álla alatt, az állkapcsa mögött, ahol puha volt, majdhogynem gömbölyű, akár egy baba. Levi hátraszegte a nyakát. Még annál
is jobb volt, mint Cath remélte.
– Tetszel nekem – mondta. – annyira tetszel. Én…
Felcsúsztatta a kezét a fiú nyakára. Tetszett neki az, hogy milyen meleg és tömör a bőre, nehezebb, mint az övé. Aztán a fiú hajába fúrta, és a tenyerébe fogta Levi tarkóját.
Levi keze utánozta, amit csinált. Közelebb húzta magához a lányt.
– Cath, ha most megcsókollak, elfutsz?
– Nem.
– Pánikba esel?
Cath a fejét rázta.
– Valószínűleg nem.
Levi beharapta oldalt az alsó ajkát, és mosolygott. Felső ajkának íve olyan rövid volt, hogy le sem ért a szájszögletig.
– Tetszel nekem – suttogta Cath.
Levi közelebb húzta.
Hát ilyen ez. Ilyen csókolni Levi-t."


P: J. A. Redmerski: A soha határa Első new adult könyvem volt az, ha jól emlékszem, és nagyon szerettem. Tele volt érzelmes jelenetekkel, és nem tagadom, még el is pityeredtem olvasás közben. Az utolsó kedvenc részlet ebből van:

„Andrew mosolyogva megrázza a fejét.
- Az biztos, hogy ritka egy nőszemély.
A telefon folyamatosan rezeg a kanapén, de oda se figyelek.
Andrew-hoz lépek, és átkarolom a derekát.
– Biztos vagy benne, hogy vándorolni akarsz velem?
A szemembe néz, és a tenyerébe fogja az arcomat.
– Soha semmiben nem voltam még ennyire biztos életemben, Camryn.
Aztán elenged, és járkálni kezd.
– Mindig is éreztem ezt a... ezt a... – a szeme egyre komolyabbá válik, ahogy beszél – ezt a lyukat... Nem egy üres lyuk volt, mindig volt benne valami, de soha nem az, aminek lennie kellett volna. Elmentem főiskolára, aztán egy nap hátradőltem, és azt mondtam magamnak: Andrew, mi a faszt keresel te itt? És beugrott, hogy nem azért vagyok ott, mert ezt akarom, hanem azért, mert ezt várták el tőlem – és nemcsak a családom, hanem a társadalom is. Mert így szokás. Az ember felnő, főiskolára megy, keres egy állást, és ugyanazt csinálja minden álló nap, amíg megöregszik és meghal – ahogy te is mondtad akkor éjszaka, amikor a terveitekről beszéltél. – Ököllel a levegőbe csap, aztán folytatja. – A legtöbb ember nem lát semmit a világból. – Egyre gyorsabban járkál fel-alá, néha megtorpan, hogy nyomatékot adjon a szavainak. Nem néz a szemembe, mintha inkább magának beszélne, mintha a válaszok, amelyeket egész életében keresett, hirtelen áradni kezdenének, és próbálná feldolgozni őket.
– Soha nem voltam igazán boldog, bármit csináltam...
Végre egyenesen a szemembe néz.
– És amikor találkoztunk... olyan volt, mintha valami helyrekattant volna a fejemben, mintha felébredtem volna, én... én nem tudom, de... – Megáll előttem, és a legszívesebben sírva fakadnék, de nem teszem. – De tudtam, hogy bármi is az, helyes. Beleillik a lyukba. Te töltőd ki bennem azt az ürességet.
Lábujjhegyre állok, és megcsókolom. Annyi mindent szeretnék mondani, de nem tudom, melyikkel kezdhetném.
– Azt hiszem, nekem is fel kell tennem ugyanazt a kérdést.
Te biztos vagy benne, hogy ezt akarod?
Rámosolygok.
– Andrew, ez nem is kérdés. Igen!
Visszamosolyog, zöld szeme ragyog.”





 Résztvevő Blogok 








Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése